Agárdi Zsóka
Nem kell a cukormáz, sosem kellett.
Kattogó, villanó fények körülöttem, és tapsoló tömeg.
Puccos étterem, és ezer meg egy rózsa, mikor hazaérek.
Nekem az is elég, ha gurul, akár két kerék, akár négy.
Nem kell egy villa, meg az eszköz, ami nálam is okosabb.
Vagy néhány hamis barát, csak fényezzen valaki.
Nem kell semmi, csak egy csendes ház az erdő közepén,
egy hintaszék az erkélyén, ahova lekuporodhatok,
és figyelhetem a lemenő napot egy bögrével a kezemben.
Nekem elég lenne az erdő és a patak,
a friss levegő érintése az arcomon.
Elég lenne egy finom étel az asztalon,
amivel hazavárhatlak, és egy kis zene.
Néhány gönc, amivel bejárhatnám a természetet,
és amiben igent mondanék.
Igent rád, az életre, távol a zajtól,
a műtől, a fájdalomtól.
Csak néhány barát kellene,
akik osztoznak velünk a megtermett gyümölcsön,
és a kicsit béna külsejű, de annál finomabb tortán,
amit belőle készítek. Nevetni velük egy hűvös estén,
táncra perdülni minden ok nélkül.
Igazán élni akarok, és nem megfelelni egy világnak,
ami nem ad vissza semmit sem az áldozatokért.
Egy bájos, eldugott kis házat szeretnék,
egy nagy udvart, ahol igazi a gyep, és amiben szaladgálni lehet. A levegőt töltse be kis angyalok kacaja, s boldogság szagú legyen a lepedő.
Hagyd Istenem, hogy békében, és örömmel éljek,
s ha így öregedhetek meg, az oldalamon veled,
akkor már tudom- nem éltem hiába.
