Kovács Kókai Kata
Nem számít a korod,
sem szemeid ránca,
aki téged imád,
éveid, nem látja.
Nincsen közel s távol,
csak az együtt fészke,
két kéz simul össze
egymás mellett lépve...
Szeretem az arcod
vonásait nézni,
kutakodni benne
és még beljebb lépni.
Olyan messze látni
hol a csillag pihen,
s a szivárványos eget
ott, hol minden tied.
Meglátni a múltad
mosolyodnak vesztét,
mély ráncaid alatt
van egy kedves emlék.
Emlék rég időkről,
ölelésről, csókról,
hol viharból szült idők
szenvedélye hurcolt.
Ismerős a szemed
annak csillogása,
mintha rám nevetne
én meg mintha rája.
Vigasztal az élet,
ha közeledbe lépek,
pillantásod szerény
botlásától, vérzek.
Tavasz illat s virág,
egy sarki lámpa fénye,
talán minden lehetsz,
vagy örökre vége.