Kun Magdolna
Minket már nem hevít a szerelem tüzes lobogása,
sem a vágy teli éjszakák tündéri varázsa,
mely olykor-olykor belelopta szívünkbe magát,
hogy mosollyal köszönjön az ébredés reánk.
Mink már csendesen szeretünk, félve álmodunk,
ne hogy álmodás közben elkalandozzunk,
olyan messzi, távol helyre hol már nem kell attól félni,
hogy szívünket a fájdalom ezer fele tépi.
Mi már csak szelíden nézünk egymásnak szemébe,
hogy a megbújó könny fényét e pillantás ne sértse,
s hogy tudjuk, nem hunyt ki belőle az a szikrázó parázs,
mely összeforrt életünkre halálunkig vigyáz.