Kun Magdolna
Társ nélkül
Mikor az ember magára marad,
könnyezve telik el minden pillanat,
mert szeme előtt állandóan feldereng a múltja,
ahol még ketten álltak, egymás kezét fogva.
Mikor magányosság marcangolja szívünk,
úgy érezzük, boldogok mi már nem lehetünk,
hisz aki mellettünk állt jóban, rosszban, bajban,
falevélként szunnyad a rozsdás avarhantban.
Társ nélkül, egyedül, mind semmik vagyunk.
Elveszettként rójuk megszokott utunk,
mert mind, akik vezettek, s kik vigyáztak reánk,
fentről nézik már a csillaghullását.
Ki árván maradt idelenn az sem tehet mást,
mint hagyja, hogy enyhítse szíve fájdalmát
az a borzas szellő által csókolt néhány szál virág,
mely magába foglal egy csöndes, halk imát.