Árvai Attila
Vannak pillanatok, hogy semmihez sincs kedvem,
Mikor belülről úgy érzem, régen nem szerettem,
Vannak szürke órák, hogy a szívemet kitárom,
Csendesen könnyezek, mert annyira hiányzol.
Amikor hiányzol, csak szép szemedet látom,
Hasonlatos hozzá, egy szivárványos álom,
Kérlek, váltsd valóra nékem ezt az álmot,
Hozz az életembe egy kis boldogságot.
Mikor csak hiányzol, a gondolat is fájó,
A szívem is csatangol, néma a tűzhányó,
Annyira szomorú és könnyes a reggelem,
Ha a kezem fognád, átadnám mindenem.
Amikor hiányzol, némán üres minden,
Búsan árválkodva, keresem jókedvem,
Annyira hiányzik, az a pár kedves szó,
Mit csak Te mondhatsz ki, annyira szép és jó.
Amikor hiányzol, drága egy szerelmem,
Értelmét vesztette, egyszerű életem,
Ekkor rádöbbenek, hogy a világ mégis kerek,
De csak is úgy kerek, ha láthatom két szemed.
Jöjj el gyorsan nékem, édes megihletőm!
Annyira vártalak, illatos hercegnőm!
Nézd, csak is érted élek, nyújtom a kezemet!
Mutasd meg egy percre, nékem a szívedet!
Mert mikor hiányzol, Te drága egyetlenem,
Lelkem a magánytól, mégis megmenthetem,
Tudom, hogy reám vársz, szerelmetes párom,
Nincsen rajtad kívül, senkim a világon.
Mikor úgy hiányzol, sírnak a csillagok,
Hosszúak a percek, évek a nappalok,
Annyira hiányzol, hogy már csak reszketek,
Útszélén leülök, s néznek az emberek.
Amikor hiányzol, fájdalom dúl bennem,
Csak később döbbenek rá, hányan néznek engem,
Útszélén könnyezek, s csak néznek az emberek,
Tudják, látják, érzik, hogy én most szenvedek,
S meghatódnak rajta, mennyire szeretlek.