Káli László
Jönnél-e velem minden pillanatban,
legyőznéd-e félelmeid, ha kérem;
tudnál-e bújni hozzám, akár talán
remegőn is, de vágyva az ölelésem?
Tárnád-e ki sarkig a szíved, lelked,
adnád-e nekem, mi legszentebb:
lelkednek oltárát? - Mondd hát!
S engednéd-e, hogy a rét virágából
koszorút fonjak hajadba; jönnél-e
velem mezőn és réten, földön, s égen?
Tudnál-e repülni, mint tán repültél régen,
vagy akár mint soha még nem!?
Engednéd-e, hogy eléd térdelve
öleljem combod, s forró csókot
leheljek rajta végig? És sétáljunk
kéz a kézben, szemlesütve, vagy
éppen egymás - szemében égve -
belefeledkezzünk a tücsökzenébe?
Vagy hallgatva a csendet, kósza
fellegekbe karolva váljunk eggyé,
lélek a lélekkel, szív a szívvel, hiszen
maholnap úgyis véget ér minden:
az álom, a lét... - szertefoszlik, miképp
a szappanbuborék. Mondd, kedvesem:
jönnél-e velem minden pillanatban?