Fáj a vágyakozás
Ha nem láthatlak, a szívem megszakad,
Könnycsepp gurul végig arcomon,
Könnycsepp, mely érted hull.
Ha nem hallom hangodat,
Üresség önti el lelkem,
Üresség, mert nem beszélsz hozzám többet.
Ha nem fogod többet már kezem,
Testem elgyengül, erőtlen lesz,
Erőtlen lesz, nem lesz benne élet,
Mert, az erőt te adtad nekem.
Te voltál a mindenem, érted éltem,
De elhagytál, elmentél, egyedül maradtam én,
Egyedül, egyes egyedül, a magány, pedig oly fájdalmas.
Fáj az én szívem, lelkem
De már nem is fáj, mert szívem meghalt nincs többé,
Nincs többé, mert nincs kiért lennie,
Lelkem, pedig kiszáradt, mert a szeretetet nélkülöznie kellett.
Fájtak a szavak melyeket utoljára mondtál nekem,
De azt hittem, hogy neked is fájnak,
És egyszer majd visszatérsz hozzám,
Hogy megbocsássak, és újra kezdjünk az egészet.
De nem így lett, nem jöttél, pedig én vártalak
Hosszú éjszakákon át csak sóvárogtam,
És lestem, mikor fordulsz be a sarkon,
Virágcsokorral a karodban.
De nem hogy virágcsokrot nem hoztál,
De te se jöttél még üres kézzel sem.
Minden éjjel rád gondoltam, sóhajtottam,
Bárcsak itt lennél újra.
Neked viszont eszedbe se jutottam,
És más lánynál kerested boldogságodat.
Úgy tűnt, hogy megtaláltad,
De szíved legmélyén ott ég az emlékem.
Mikor egyszer majd a szíved
Mélyére nézel, annak is a közepébe,
Rájössz majd hogy én voltam,
Az egyetlen igaz szerelmed.
De már késő lesz.
Nem leszek neked, mert szívem
Addigra meghal érted.
Meghal a nagy magányba,
Az utánad való sóvárgásba.