Juhász Magda Válasz a szerelmes versekre

 Juhász Magda

Válasz a szerelmes versekre

Mért oly távol, mért oly messze?
Hisz veled mindig ünnep lenne.
Ágrólszakadt kis madárka
vagyok nélküled. Én árva!
Szívem minden dobbanása feléd sóhajt,
hozzád vágyna. De nem lehet.
Rideg ez a világ, s beteg,
hiányodtól lelkem reszket.
Pedig tudom, hogy nem lehet.
Mit akarok, mire vágyom?
Elmondom, ha megtalálom
rá a szavam. De most nincsen,
csak ott belül sajog minden.
Minden vers, mit egykor írtál,
szép szerelmes sorok égnek,
parázslanak, visszatérnek.
Nekem szólnak, neki szólnak?
Oly mindegy már! Veszem bóknak,
mint a méhet a virágok,
vagy mint késő éji álmot úgy fogadom,
s amíg élek, szép csendesen
a szívemen elringatom.

Juhász Magda: Ha jönnél felém...

Juhász Magda: Ha jönnél felém...
Ha jönnél felém, mint enyhe szellő
és simogatnád az arcomat,
megérteném te félve jövő,
a benned dúló harcokat.

S ha jönnél felém mogorva széllel,
és cibálnád bőszen hajamat,
rád nevetnék én mit sem sejtőn,
feléd nyújtva az ajkamat.

És jöhetnél felém vad viharral,
mint őrjöngő, jeges fergeteg,
két kezed szelíden lefognám,
eléd borulva, reszketeg.

Mert nincs oly álca, mi elválaszthat
egymástól, szerető szíveket,
mit belül hordunk, az számit csak,
nem rejtheti el fergeteg.

Juhász Magda:Nyisd ki az ajtót!

Juhász Magda:
Nyisd ki az ajtót!

Azt mondtam, nem szeretlek,
hogy szívem sosem volt tiéd,
s néztem bánatos szemednek
lassan beborult kék egét.
Szerettem volna felzokogni,
és kiáltani, hogy: - Nem igaz!
Összeroskadva porba hullni,
hisz’ szívünkre sehol sincs vigasz...
Szeretnék elmenni csendesen,
életedből kilépni végleg,
reszkető kezem a kilincsen,
de onnan még visszanézek:
- Nyisd ki az ajtót,
engedj el kérlek,
és ne akard sohasem,
hogy hozzád visszatérjek!

ó