Nagy Ágota-Gabriella:
Idegen vagyok
Vége...vége egy álomnak,
Ezer csoda szemfényvesztés,
Elhagytam ma az illúziókat,
Nem voltál más csak egy nagy tévedés.
Könnyezik az ég,
Hirtelen szürke lett a világ,
Az én könnyem is lepereg még,
De nem szünteti szívem fájdalmát.
Elvitted azt is mi nem a tied,
Mint sötét rabló fosztottál ki,
Egy szívet, melynek titkát tártam eléd,
A miértre a választ már kár keresni.
Tudtam hogy elválnak útjaink,
Mert egyszer minden véget ér,
De búsan hívnak téged e soraim,
Eldobott szívem már csak egy dologra kér:
Mondd, hogy tréfa volt, csak egy őrült álom,
Ölelj át, hogy higgyek újra benned,
Mondd, hogy képzelődöm és nem bús tükörképem látom!
Fogd meg a kezem, érezzem lángoló szerelmed!
Mit soha nem hittem el igazán...
Mert azt gondoltam csak álmodok,
És vége, felébredtem egy április délután,
S most mint a gyertya, csendben elfogyok.
Elengedlek, mi mást is tehetnék,
Ha nem lehet enyém szíved, hát indulj,
Nagyon fáj és mindent elfelejtenék,
Örökre...soha...vége...vissza ne fordulj!
Menj már...úgyis megtetted, mit akartál,
Nem haragszom, de nem titkolózhatok,
Amit velem tettél, az nagyon fáj,
Ne nézz rám, hisz mától csak egy idegen vagyok.