Sidó Judit:
Mást szeret a szíve, megőrülök!
Szívében más arca lakozik, nem az enyém!
Sajnos arcom sohasem fog szívében úgy élni!
Hiába, hogy én imádnám, szeretném!
A sors már rég megtanított remélni!
Remélni a sohában, a reménytelenben,
S a képtelennek tűnő képekben!
Szívem ezért nem leli a nyugalmat,
S ezért keresget, kutatgat!
Ha a sors azt szánta nekem,
Hogy létem végéig szeressem,
Akkor is élni fog bennem a remény,
Mert a halál után nyíltan szerethetem én!
Akkor már csak ő lesz nekem,
Ki a pokolban reményt ébreszt bennem!
A Pokolból egyszer feljövök hozzád,
Hogy átadhassam neked bús szívem csókját!
S ha akkor érezni fogod ajkamat,
És hallani szerelmes szavamat,
Akkor végre nyugalmat lelek,
Mert kimondhatom, hogy SZERETLEK!
S akkor a föld az éggel lesz egyenlő,
Leszáll az égből a Teremtő,
s szívemet örök száműzésre ítéli,
mit nem menthet meg soha senki!
De én akkor sem adom majd fel,
Hisz a szerelem, mi testemben ég
Erős, s hiába hogy fájdalom tépázza, és
Űzi Én, az elkárhozott lélek,
Örökké Szeretlek Téged!