Írtam a kék lapra
Mihez kezdek, ha várni nem tudok,
nem jöttél ma sem, hiába vártalak.
A sárga rózsa a kerítésre futott,
riadt percekkel hullott le sok szirom.
A kerítés hárfa lett, bongva rebegett,
tapintható volt, ott trónolt a félelem,
a néma döbbenet, ha szól, védtelen.
Mért borult rám, mint az esti alkony,
a tengődő remény, a szürke árnyék.
Szüntelen várok, mint Tejút az éjben,
hogy valaki rálépjen, aki már nem fél.
Csalogatott a szél, ringatózni hívott,
ömlött a csönd, te nem voltál sehol.
Szárnyra kelne a perc, de én várok,
láncon vezetem, hogy lassan múljon
az idő, lassan múljon el ez a szerelem.