Anthony Capella
Az egyik akaratunkon kívül kerít a hatalmába,
a másikat pedig mi magunk hívjuk életre.
Az, amelyik kéretlenül toppan be,
testi tünet, mint valami betegség.
És ahogy a betegség is,
legyengíti az embert.
Olyan szerelem az, amely meggyötör,
mert arra a kényszerre alapul,
hogy a másikat birtokba vegyük,
nem pedig arra,
hogy szeressük és tiszteljük.
De az a szerelem, amelyet mi magunk keltünk életre
- amely két ember közös döntéséből születik
-, az napról napra nő, és egyre erősebb lesz.
Olyan, mint a tűzhely lángja,
amelyet életben kell tartani, hogy főzzünk rajta,
meg hogy melegen tartsa a házat,
de nem engedhetjük addig tombolni,
míg porrá nem égeti az egész várost,
ahogy azt a nagy londoni tűz tette.
De az ilyen szerelemhez két ember kell.
Egyedül nem megy.