Márta Bosnyákné Harpauer
Te ne mond meg, hogy mit tegyek,
Sosem érezted mély szenvedésemet,
Ne adj tanácsot hisz nem tudsz semmit
Lelkemben milyen fájdalom lakik.
Te ne mond meg nekem mi jó s mi nem,
Nem tudod annyi év alatt mit értem meg,
Te ne biztass, hogy felejtsek mindent el,
A múlt itt van, és újra jelent teremt.
Te ne nevess rajtam, nem tudod, mennyire fáj,
S ne mond, hogy ugyan apró kis dolog már,
Azt se mond, hogy bolhából csinálok elefántot,
Mert csak én tudom, hogy szívemben ez oly fájó.
De te legyél, ki átölel s csendesen becéz,
Ki letörli könnyeim, ha kell naponta még,
S te legyél, ki meghallgat, csendesen figyelve,
Igen te legyél, ki csókot ad szenvedő fejemre.
Mert rád van szükségem, hogyha fáj az élet,
Nem kérek tőled semmit csak azt, hogy szeress,
Te légy vigaszom, te légy a bölcsöm,
S ha eljön az idő, te légy a szemfedőm.