Kun Magdolna
Féltesz engem. Én, téged, ugyanúgy,
hisz már túlságosan gyorsan fogy előttünk az út,
és túlságosan gyorsan nő, az a messzi végtelen,
ahonnan még nem jött vissza soha senki sem.
Az úton mindkettőnknek végig kell majd menni,
de, hogy ki ér előbb célba, azt nem tudhatja senki,
hiszen örökös rejtély az ember élete,
így hát nem sejtheti, mikor jön el a végzet ideje.
Napjaink, ajándékok, az évek, drága kincsek,
melyeknek tükörragyogása kettőnktől lett teljes,
ezért, ha egyikünknek fénye, végleg megfakulna,
a másikunk fénye is homályba borulna.
Minket összekovácsolt már réges-rég az élet,
így hát egymás nélkül élnünk nem is lehetséges,
mert tudjuk, ha el kellene válnunk, túlságosan fájna,
az együtt töltött hosszú évek, örökös hiánya.