Szegő Judit
Szerelemre teremtett engem az Isten.
Amit még rám rakott, azt szívesen vittem.
Verítékem gyakran mosta fájós vállam.
Mégsem élt még ember boldogabban nálam.
Szeretőm karjában a búmat feledtem.
Ruhátlan ragyogott a kék ég felettem.
Pipacsos mezőkön vidám, mezítlábas
ifjúságom kering, és mint aki lázas,
jó borként megforr, szél-harsányan felliheg.
Adott fény-csókjából vad erőt merítek.
Napfény jó barátom, rigódal a zeném.
Minden apró bogár csakis, csak az enyém.
De hirtelen borús szürkeség dermeszt meg.
Sikoltva kiáltok, s hiába kereslek!
Eltűnt a madárdal, kifakult a világ.
Sárban fuldoklik már minden kicsiny virág.
Sötét felhőplédbe öltözött az ég is.
Gyászolóan bús nap csak fekete fényt nyit.
Elhalt madárdal, kit vihar intett csendre,
gyászfátyolként repült messze napkeletre.
Szerelemre teremtett engem az Isten.
Amit még rám rakott, azt szívesen vittem.
Már csak botladozom, alig bír a lábam.
Búsan keresem, mit épp csak megtaláltam.